A walkmantől az első MP3-lejátszóig: Így hallgattunk zenét a mobiltelefon előtt.

Emlékszel még arra az érzésre, amikor a tökéletes válogatáskazetta elkészítése egy egész délutános program volt? Amikor a rádióból kellett felvenni a kedvenc számodat, és imádkoztál, hogy a műsorvezető ne szóljon bele a végébe? A 90-es és 2000-es évek a zenehallgatás forradalma volt, egy olyan korszak, ahol a zene birtoklása és hordozása igazi rituálévá vált.

Az egész a walkmannel kezdődött. A zsebedben lapuló kazettás magnó a szabadságot jelentette. A gondosan összeállított mixkazetták voltak a szerelmesleveleink, a barátságaink pecsétjei és a házibulik hangulatfelelősei. Ki ne emlékezne a ceruzás trükkre, amivel visszatekertük a begyűrt szalagot, vagy arra a borzongató hangra, amikor a lejátszóban kezdtek merülni az elemek, és a zene lassú, nyávogó masszává torzult?

Aztán jött a digitális ugrás: a discman. Hirtelen kristálytiszta minőségben hallgathattuk a kedvenc albumainkat, és a CD-írás elterjedésével újraindult a válogatáskészítés, csak most már 80 percben gondolkodtunk. A legnagyobb kihívást az „anti-shock” funkció jelentette. A gyártók 10, 20, majd akár 40 másodperces rázkódásvédelemmel próbáltak minket meggyőzni, de egy rossz lépés, és a zene máris ugrott egyet, mi pedig bosszankodtunk.

A valódi forradalmat azonban az MP3 hozta el. A Winamp jellegzetes indítószavai („It really whips the llama’s ass!”), a Napster és a fájlcserélők izgalma egy teljesen új világot nyitott meg. Megjelentek az első, ma már nevetségesen kicsi, 128 vagy 256 megabájtos MP3-lejátszók, amikre alig fért fel két albumnyi zene, mégis a jövőt jelentették. Hirtelen több ezer dal lehetett a zsebünkben, és ez az érzés mindent megváltoztatott. Ez a korszak tanított meg minket arra, hogy a zene nem csak háttérzaj, hanem a személyiségünk, az emlékeink és a pillanataink legfontosabb kísérője.